„Az én mesém” – beszélgetés Takács Dezsővel

Viharban érkeztem, 
vaksötét éjszaka. 
Hajlongó jegenyék, 
átázott föld szaga, 
s Anyám volt ott még, 
meg a bába, 
mikor belesírtam 
ebbe a világba, 
a Sztálin utca nyolcban, 
alig hallhatóan.

Takács Dezső : Jegenyék (részlet)

Takács Dezső 1983 és 2006 között előbb tanácselnöke, később polgármestere volt Battonyának. 2006-ban úgy döntött nem indul újra a polgármesteri székért, hanem nyugdíjba vonul.  A napokban jelenik meg első könyve „Az én mesém” címmel. Vele beszélgettem.

- Mi történt Önnel amióta eltűnt a közéletből? Hogyan telnek nyugdíjas évei?

- Eleinte kicsit szokatlan volt a dolog, meg kellett szokni. Az első időszakban elkezdtem azokat a dolgokat elvégezni, amiket az elmúlt huszonöt évben azzal tettem félre, hogy „majd egyszer ha…”. Ezek közül, amit lehetett meg is valósítottam 2007 végéig, de volt olyan is, amit sajnos már nem lehetett. Mindig azt terveztem, hogy majd egyszer újra zenélni fogok, fogunk. Ez a terv kedves zenészbarátom Roczkó Iván halálával már örökre csak terv marad. Az emberben azonban mindig benne van, hogy csináljon valami pluszt, valahogy másképp is kifejezze magát, mint ahogy a hétköznapi beszéd szintjén szokta. A zenélés mellett már régebben is írogattam.

- Hogyan kezdett el írni ?

- Már a főiskolán és a katonaság alatt is irodalmárokkal, magyar szakos barátokkal, hallgatótársakkal voltam körülvéve.  Bár én biológia-földrajz szakos voltam, a fő témánk valahogy mindig az irodalom körül forgott, sőt - ha már ott voltak - elolvastam a kötelező olvasmányaikat is, így óhatatlanul is megismertem, megszerettem az irodalmat.

Ekkoriban kezdtem el írogatni. Először dalszövegeket, majd a hetvenes évek elején verseket is. Ez később az évek folyamán egyre ritkább lett, ahogy rakódtak rám a kötelezettségek, hisz az íráshoz kiegyensúlyozott lelkiállapot és nyugalom kell. Ahogy nyugdíjas lettem és elfogytak a teendőim a feleségem egyre biztatott, hogy megint írjak, és amit írok, azt publikáljam is. Ő már évek óta olvasott olyan internetes irodalmi portálokat, mint például a Virtus és a Héttorony, ezekre regisztráltam azután én is. Bár régebben nem érdeklődtem a számítógépek és az internet világa iránt, mára mégis beletanultam. Eleinte prózákat publikáltam, de hamar rájöttem arra, hogy a mai rohanó világban az emberek nem engedhetik meg maguknak azt, hogy jobban elmélyedjenek egy-egy dologban, így inkább egyre rövidebb novellákkal, és versekkel próbálkoztam. 

- Versei egyáltalán nem szokványosak, egyedi ritmusuk varázslatos hangulatuk magával ragadja az olvasót.

- Azok a versek, amelyeket én írok tulajdonképpen feldíszített szabad versek. Van egyféle lüktetésük, helyenként összecsengnek benne a szóvégek és van egy-két belső rím is bennük. A dallamosságukon meglátszik, hogy régebben dalszövegeket is írtam. Ma már csak az igazán kiforrott dolgokat viszem papírra. Rájöttem, hogy indulatból nem lehet verset írni, vagy ha mégis abból születik, akkor félre kell tenni egy időre érlelni. A vers az csak úgy jön. Ha az ember „áldott állapotba kerül” akkor le kell ülni és le kell írni. Ha nincs ilyen állapot, akkor nem kell írni, vagy legalábbis nem érdemes.

-A most megjelenő könyve mégsem verseskötet, hanem három kisregén kapott helyet benne. Bemutatná?

- Igen, szívesen. Tulajdonképpen eredetileg csak a gyermekeimnek akartam leírni azokat a dolgokat, amelyek az én életemben fontosak voltak. Így született meg a három kisregény melyek időrendben nagyjából az 1942 és 1962 közötti időszakot ölelik fel. Első kisregényemet 2008 januárjában írtam. A címe: „Végig a Nagyutcán”. Arról a Battonyáról szól, amelyben én kisgyermek voltam, az első eszmélésemtől úgy nyolc éves koromig. Az én világom akkoriban a Fő utca első tizedére, a Május TSZ irodától a sarki boltig terjedt. A mostani Hermann Gmeiner Óvoda helyén állt a Kasza iskola, oda jártam iskolába. Az akkori élményeimről szól ez a kisregény, melynek folyatásaként a másikban a nyolc éves koromtól a tizennégy éves koromig terjedő időszakot írtam le. Akkorra a világ körülöttünk nagyon megváltozott. Az 56-os forradalom sok embert elvitt az utcánkból, mások talpa alól pedig a téeszesítés húzta ki a talajt, amikor például a gépesítéssel az olyan szakmák gyakorlatilag megszűntek, mint például a kovács, a bognár és a szíjgyártó. A mi szomszédunkban pedig konkrétan ilyen szakmájú emberek laktak. Ekkoriban az Árpád tér, a temető és a Gödrösök egy olyan élettér volt, ahol az itt élő számos gyerekből összejött egy csapat. A „Mezítlábas mennyország” című kisregényben, azt írtam meg, hogy hogyan éltünk mi itt gyerekek, hogy mennyire nem számított nekünk akkor, milyenek a gazdasági, politikai és egyéb körülmények. 

- Ezek szerint azzal a kisregénnyel kezdődik a könyv, amelyet legkésőbb írt. Utolsókból lesznek az elsők?

- Volt nekem egy borzasztó nagy adósságom. Édesapám 9 évet töltött el az életéből egyenruhában, bár nem volthivatásos katona, hanem bevonult, letöltötte a tényleges szolgálatot, leszerelt, kitört a világháború, behívták, front, visszajött, megint behívták. Budapest ostrománál hadifogságba esett, elvitték és 1947 tavaszán került elő, így születhettem meg én 1948-ban. Mindeközben anyámmal leveleztek és ezek a levelek a mai napig megvannak. Amikor az elmúlt télen a kezembe vettem ezeket a leveleket, és hatásukra elkezdtem írogatni, tudatosult bennem, az, amit egyébként már Thomas Mann is leírt, hogy az ember azt hiszi, hogy a saját boldogságát keresi, miközben csak egy láncszem, egy olyan láncban, amely összeköti az előző nemzedékeket a következő nemzedékkel és ő akarva akaratlanul is azon az úton megy, amit az elődei kitapostak neki. Ezt úgy próbáltam formába önteni, hogy rávetítettem az egész „úton való járkálás” dolgot a Csanádi háton végigmenő Mezőhegyes-Battonya-Dombegyház-Kevermes-Lökösháza útra, amin én amúgy is nagyon sokat járok. Elkezdtem feszegetni azt is, hogy egy tájnak van egyféle hagyományrendszere, van termelési módja, és vannak nagy szellemei is. Ők azok a nagy emberek, akik valamikor ott éltek, nagy dolgokat tettek, amit azután örökül hagytak az utódokra, és hogy ez az egész szellemiség mennyire meghatározó. Visszakanyarodva oda ahonnan elindultam, az ember beleszületik egy tájba, egy településre, egy utcába, egy családba, és ezek a dolgok együttesen meghatározzák, hogy merre mehet és mi lesz belőle. Erről szól a „Szavakkal gyógyítsd sajgó sebem” című kisregény, ami időrendben az első lett. 

- Honnan jött az ötlet, hogy a három kisregény könyv formában is megjelenjen?

- 63 éves vagyok. Bár néhány antológiában szerepelnek verseim és néhány könyvhöz én írhattam az előszót, ez lesz az első saját kötetem, ami megjelenik nyomtatásban. A családom biztatott kisregényeim kiadására. A szüleim emléke miatt én is úgy gondoltam, hogy talán tényleg érdemes lenne, főleg azért, hogy papír formájában is megmaradjon, hisz az internetes portálok ma vannak, holnap nincsenek, elég egy rossz kattintás és úgy eltűnhet bármi, hogy soha többet nem találod meg. Amikor végül eldöntöttem, hogy kiadom, először is nekiálltam, és összefésültem a három kisregényt, hogy aki szerepel bennük, az mindháromban ugyanazon a néven szerepeljen.

- A szereplőknek nem a valódi nevük van a könyvben?

- Természetesen nem dolgoztam valódi nevekkel, bár néhány emberrel kivételt tettem. Az egyik a Kosár Matyi, aki akkoriban a mindenki által ismert trükkös tolvaj volt. Őt nem neveztem át, hiszen a neve már akkor is fogalom volt. Egyébként valóban nincs az átnevezésnek sok értelme, mert aki ott élt, az tudni fogja, hogy ki kicsoda, aki meg nem battonyai, annak teljesen mindegy.     

- A könyvkiadás nem egyszerű feladat.

- Valóban nem volt az. Ma Békés megyében nincs is kiadó, ezért magánkiadásban készült a könyv és mindössze 300 példányban. A tótkomlósi Petrina László nyomdájában készült, aki munkakapcsolat révén régi ismerősöm. Úgy fogtunk neki Lacival, hogy ha már csinálunk egy könyvet, akkor a tartalomtól függetlenül legyen szép az a könyv. A borítón apám arcképe lesz, amit a hadifogságban rajzolt egy tábori lapra magáról és küldött haza anyámnak, mert apám festett is. A könyv 260 oldalas lesz, a részeket Gergő fiam grafikái választják el egymástól, aki nagyapjától örökölte tehetségét. Igazi családi vállalkozás lesz a könyv, hisz Dezső fiam tanított meg a számítógépet kezelni, hogy írhassak és mint már mondtam is, a feleségem beszélt rá, hogy újból írni kezdjek. 

- Kinek ajánlja a könyvet olvasásra?

- Ezt Fejes Pista barátom nagyon jól leírta könyvismertetőjében: „Ajánlom e könyvet azoknak a 60-as, 70-es éveikben járóknak, akik emlékezhetnek e korra, környezetre, és emberekre. De szolgáljon tanulságul a fiatalabb korosztálynak is!”

- Miért érdemes elolvasni?

- Úgy gondolom, hogy könyvem gördülékeny stílusú, jó olvasmány és érdeklődésre tarthat számot, hisz rólunk szól, azokról az emberekről, akik itt éltek, akik itt éltünk. Az olvasóban gondolatokat inspirál és kérdéseket vet fel, miközben megismeri azt, hogy kik és hogyan éltek itt. Például azt a kérdést, hogy mi az oka annak, hogy 1942-ben élt itt Battonyán 13600 ember, de még 1962-ben is 12600. Talán elgondolkodik azon is, hogy miért tudtak megélni itt akkor, és miért nem tudnak ma megélni ennyien, sőt lassan hatezren sem. Persze közben ugye sok minden megváltozott: a politikai-gazdasági környezet, a termelési mód és mi magunk is. Ma másmilyen emberek élnek itt, mint akkor éltek. Aki elolvassa, rájön majd, hogy miben változtunk meg, és hogy mi az ami nagyon hiányzik belőlünk, ami miatt mi nem boldogulunk, és amivel boldogultak az elmúlt évtizedek emberei – persze ők sem voltak jobbak nálunk, sem pedig hibátlanok. Emellett szeretném még tudatosítani azt is, hogy attól, hogy 1950-ben két megyét megszüntettek és ezek közül az egyik Csanád Megye volt, attól Csanád, mint táj, és mint néprajzi egység létezik ma is, és mi csanádi emberek vagyunk.

- És aki mindezek után kedvet kapott a könyv elolvasásához hogyan juthat hozzá?

- Eljöhet például a könyvbemutatóra, ami november 25-én 16 órakor lesz a könyvtárban. Ezen kívül – mivel a könyv terjesztését is mi magunk oldjuk meg – a könyv a készlet erejéig megvásárolható lesz a Petőfi téren található Cyber-e Számítástechnikai Szaküzletben, a Fő utcai Ékszer és Ajándékboltban, a könyvtárban, valamint egy gyomai könyvesboltban is.

szöveg és fotók : Ötvösné Oláh Szilvi